Fontos szerepe

Az alapítók után Hulita Vilmosnak jutott a legfontosabb szerep a füleki gyár életében. Hulita igazgató, akit a fülekiek közszájon már az 1930-as évek közepétől csak „Öregnek“ neveztek, még az Osztrák-Magyar Monarchia idején foglalta el a posztját, melyet a gyár Vörös Hadsereg általi elfoglalásáig sikerrel meg is tartott. Az üzem élén eltöltött 27 év alatt a Monarchia felbomlását követően még két állam (a Csehszlovák Köztársaság és a Magyar Királyság) legmagasabb vezetőivel volt módja füleki gyárigazgatóként kapcsolatba kerülni. Hulita az üzemet megközelítőleg 400 fővel, felszámolás alatt vette át és Dél-Szlovákia egyedüli üzemeként átvészelve a nagy világgazdasági válságot 1944 végén 4.400 alkalmazottat foglalkoztató ipari gigászként adta át. Annak ellenére, hogy gazdasági sikerei vitathatatlanok, kortársai az impérium- és kurzusváltások nyomán ellentmondásosan értékelték, tevékenységét különböző politikai erők ideológiái alapján kritizálták. A polgári eszméket valló, mestereivel magyarul és németül beszélő bánsági örmény Hulitát bírálták a politikai jobb és bal oldalról egyaránt, fejéhez vágták csehbarát magatartását épp úgy, mint azt, hogy csehszlovák állampolgárként a Csehszlovák Köztársaság létezésének 20 éve alatt (1918-1938) sem tanult meg szlovákul még köszönni sem, az egyik oldalon dicsérték szinte amerikaias gyártási rendszerét, a másikon pedig szemére vetették „munkásnyúzói“ hajlamait. Jellemző, hogy az üzem megalapításának 75. évfordulója alkalmából kiadott jubileumi kötetben csak mint a helyi munkásság tőkés ellensége tűnik fel. Sajnálatos továbbá, hogy Hulita Vilmos kimaradt a város kétnyelvű monográfiájának helyi személyiségeket bemutató fejezetéből is.

 Gyár

A füleki gyár igazgatója 1917 és 1944 közt a máig nagy tisztelettel emlegetett örmény származású Hulita Vilmos volt, aki a Bánságból került Fülekre. A gyár szolgálatába 1915. február 18-án lépett, a horganyozó műhely élére került, ahol ekkor katonacsajkákat gyártottak. Egy év múltán ő lett az üzemvezető mérnök. Maga köré mesterekből és előmunkásokból verbuvált új vezetést gyűjtött, a tisztviselőket maga képezte ki. Az igazgató a tisztességes munkát minden alkalmazottjától megkövetelte és elvárta munkásaitól az egyéni felelősségvállalást is. A Magyar Tanácsköztársaság megalakulásakor családjával el kellett menekülnie, visszatérésekor ezekkel a szavakkal lépett be a gyár kapuján: „A bosszú édes ugyan, de hagyjuk az Istenre“. A munkások létszáma 1920 elejére 1200 főre nőtt. Megindult a kolónia (üzemi lakótelep) kiépítése a Bénapatak bal partján, a gyár megvásárolta a Brüllféle vendéglőt (Dokupel vendéglő), a Vigadót újra bérbe vette a községtől, megalapította az ún. konzumot (üzemi boltot), pincéket bérelt. A gyárat 1927 végén a Prágai Kereskedelmi és Iparbank vette meg, és a Sfinx konszernhez csatolta. A Sfinxnek 6 gyára volt Csehszlovákia szerte. „Hulita üzleti érzékét nemcsak a tűzhelygyártás fellendítése igazolta, hanem az is, hogy nem kizárólag a zománcgyártást hajszolta, a háztartási cikkek gyártását is tervbe vette, vashordók, mezőgazdasági gépek, katonai cikkek gyártásával akarta a munkáslétszámot fenntartani. “Agyár az 1930-as évek elején már egymagában olyan termelési eredményt ért el, mint a többi Sfinx érdekeltségek együttvéve. Megvásárolta és Füleken újra üzembe helyezte a leállt gyárak (pl. losonci gépgyár, galgóci szekérgyár) gépeit. 1932-ben elindította a faüzemet, amely a ládagyárból fejlődött ki. Sikerei elismeréseként Hulitát a Gyáriparosok Országos Szövetsége 1934-ben elnökévé választotta. 1935-ben ünnepelte Fülekre kerülésének húszéves jubileumát. A Magyar Híradó cikkírója a következő szavakkal méltatta a jubilánst: „Életrevalóság, rugalmasság, a változó életlehetőségekhez és igényekhez való alkalmazkodás, modern, szinte amerikaias gyártási rendszer – ezek tették lehetővé, hogy a füleki zománcgyár megtartsa, sőt megerősítse pozícióját a köztársaság gazdasági életében.“ A Füleki Iparművekben a második világháború alatt a polgári célokra szolgáló cikkek gyártását fokozatosan háttérbe szorította a hadi termelés. Hulita ekkor 4400 főt foglalkoztatott.