



További információért, kérjük, hívja a +(3630)1999-441 telefonszámot.
A kép mérete keret nélkül: 82 x 52 cm
Felvállalásom szerint Jankovics János László neoszimbolista festőművész vagyok. 1943-ban születtem és az a „már gyermekkorában is” előtag után, bővített mondatomban semmi olyan dolog nem következik amivel – a gyakorlat szerint – a szakmai önéletrajzok jeleskedni szoktak. Tehát e rövid bemutatkozás után be is végződhetne a történet!
Nem jártam ilyen irányú középiskolába, nem végeztem el az akkori Képzőművészeti Főiskolát, nem léteztem a Magyar Képzőművészeti Alap tagságában és nem voltam azon versenyzők között sem, akiket a mindenkori szakmai vezetés elismerésével, esetleges szakirányú kritikájával, vagy akár díjaival méltathatott volna. Végül amint most a hetvenedik életévemet betöltöm, a látszat s talán a gyakorlat szerint, úgy tűnhet sokaknak, hogy ez a dolog ennyi volt és tovább nem is létezik. Mindezek után mi mondanivalóm akadhat?
Íme tehát:
Nem állíthatom magamról a szakirányú iskolázottságot, ugyanakkor nem mondhatom el magamról a szakirányú tapasztalatlanságot. Az autodidaktaság sem volna valódi:
Azonban e rövid arculatot elbeszélőbbé szükséges tennem. A mai napig festek, képzőművészként, csak 40 éves korom óta tevékenykedem, bár célként, úgy 19 éves koromban kitűztem. Derűs szemüveggel nevezhetném a sors szeszélyének is. Voltam segédmunkás, időszakosan dekoratőr (ünnepnapok elött: ápr.4- máj. 1- nov.7, kiemeltek, de azután sietve visszatettek – kaderlapom szerint – segéddolgozni, hosszú évekig befolyásolt környezetben éltem, a korlátok tapinthatóak voltak. Voltam azután beteg és hullahordó, műtős, beat zenész, jazz – zenész, képesítés nélkül tanítottam gitárt és összhangzattant a Szobi Gimnáziumban, de még voltam sofőr, autószerelő, és kitudja már… Utolsó munkahelyem az Athenaeum Nyomdában volt, reprodukciós fényképészként. Utolsó végzettségem tipográfus. E dolgok kapcsán azonban, inkább fontosnak tartom, hogy dolgoztam munkások, rakodók, orvosok, mérnökök, pedagógusok között. Tehát 20 évig a társadalom minden részére volt rálátásom, metamorfózisaik közben. Mindenütt elvégeztem valami iskolát, de aztán egyiket sem használtam, igényem sem volt rá, másra vártam. A 70-es, 80-as években majdnem minden fontosabb budapesti kiállítás megnyitón, mint érdeklődő ott voltam. Fontos dolognak éreztem még, hogy mindenütt csak vendég voltam, (a munkahelyekkel együtt), úgy emlékszem ezekre az évekre, mint aki kívülről szemléli a dolgokat, semminek sem, vagy csak alig voltam részese. Az élet akkor vált „valóssá” számomra, amikor negyvenháromévesen ismét megnősültem, műtermet alakítottam és otthagytam minden dologházat. Volt részünk a bohém nyomorban és a valóságosban is. Öt gyermekünk született és volt amikor csak a festés jövedelme volt meg a gyes. Voltak aztán szebb napok is mifelénk és ismét rosszabbak. Meggazdagodni sohasem volt szándékunkban. Amint ez írásból is sejteni lehet sem ama munkaverseny, sem ez a szabadverseny nem a mi világunk! Ez utóbbi 20 év óta, burjánzó hedonista társadalmi rendet, pénzközpontú gondolkodást – ami ránk telepedett- nevén nevezve, a bomlás televényének tartom. Feleségemmel keresztényként, vagy inkább tanítványként kerestük utunkat, és mindig volt továbbvezető út. Ezt most is ugyanígy érzem! Meglátásom szerint, ha nincs feloldója a természetes kiválasztódásnak, akkor az a természetellenesbe csap át, a feloldás módját, pedig csak a tanítványok élhetik meg!
Életemben lassan lejárt a szemlélődések kora, még a nyomdában dolgoztam, reprodukciós fényképészként, közben kiadóknak dolgozhattam tipográfusként (Magvető, Ifjúsági, Tankönyvkiadó…), de valójában ekkor már voltak önálló kiállításaim is, és olykor eladták grafikáimat a Csontváry teremben.
A szemlélődések után, az útkeresések jöttek...
(Forrás: https://www.jankovicsjanos.hu/oneletrajz-reszletesen/)